úgy szeretnék valami okosat mondani, valami jót, valami bátorítót, de most nem megy. ma azt hittem meghalok a nevetéstől. rengeteget nevettem. sírtam a nevetéstől, összeestem. rég nevettem ilyen jókat és ennyit egy nap. jól esett, nagyon jól. boldog voltam egész nap, de a magány megint elkapott.. elkapott és kb 3-4 órája nem is enged el. akárhogy küzdök, nem megy, ugyhogy hiába a tökjó nap, hiába a sok nevetés, most be vagyok fordulva, pesszimista vagyok és sírni szeretnék, de nem könnyezem.
nem szeretem ezt az érzést. ilyenkor elgyengülök. bármennyire is vagyok erős, bármennyire erős a lelkem ilyenkor kicsi vagyok. kicsi és gyenge. ilyenkor nem tudok mit tenni, hiába küzdök, csak mégjobban lecsúszok. mindig a szívre kell hallgatni nem az észre és a szívem azt mondja, hogy legyek türelmes és elmegy a magány hamarosan. mindig így van, csak néha annyira nem akarom hogy türelmem sincs kivárni amíg elmegy.. rossz egyedül, ám mégis büszke vagyok magamra, hogy így is tudok boldog lenni. visszalilultam hajilag, megint lila a hajam alja:) ez kicsit megdobta az önbizalmam, örülök neki. napról napra érzem ahogy visszatér a régi szimo és egyre erősebb. erősebb vagyok mint 1-2 éve. ezt természetesen lelkileg értem. nincs senkim, de egyre jobban bízom benne, hogy hamarosan ez is meg fog szűnni és újra teljes mértékben boldog lehetek, lesz aki velem együtt örül minden kis apró történésnek ami megesik velem egy nap, aki megölel akkor is ha nem mondom, csókol, szeret, hiányzom neki és én is szeretem őt.
mára csak ennyi jutott, bocsi.. ♥
